további cikkek

Simor Árpád
Simor Árpád
2011. november 8. kedd

Szalmabála-építés | kételyek és kitörési pontok 2.

A szegénységben élők által birtokolt épületvagyon a honi lakásállomány talán ötödét-negyedét teszi ki.  A benne élők zömmel energiaszegények: költségeiknek energia-hányada nemhogy nem az eufemisztikus “a kiadásai több, mint 10%-a” (ennek a definíciónak alapján a magyar háztartások döntő többsége különben simán energiaszegény), de inkább fele-kétharmada az, ezen belül hőköltség. A megtermelt, de pontosabb, ha úgy mondjuk: megfizetett energia nagy, túlontúl nagy része hasznosítatlanul távozik a kéményen, falakon, ajtó-ablakokon. Ha az energiatékozlást megfoghatnánk, akkor a “célcsoport” zsebében több maradna, szegénységéből kitörhetne.

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ennek a negyedfélmillió embernek perpill esélye sincs arra, hogy bemenjen a ‘bótba’ és polisztirolt vagy más effélét vegyen (ha venne is, az épületfizika fölrúgásával ismét más csapdák jönnek elő, asztmák és allergiák, de ezt majd talán egyszer máskor). Készülhet akármilyen szigorítás, ennek a rétegnek esélye sincs a hivatalos építőanyagiparba bekanalizálódnia. Marad az, hogy a helyi anyagokból, helyi tudásokkal megpróbálja följavítani a rendelkezésére álló épületvagyont. Bármint is álljon a tusa az egyes építőanyagok megítélésében, engedélyez(tet)és(i kötelezettség)ében, tény, hogy a szalmabála – és még néhány hozzá hasonló anyag – az ország harmada, lassan kétötöde számára az egyetlen kitörési ponttá válik. Szemben mondjuk a vályoggal, ami, finoman szólva is, sokkal munkaigényesebb technológia.

Azzal az állítással is nyilván jól el lehet vitatkozni, hogy a jelenlegi szabályozás mennyiben az építőanyag-ipari lobbi és mennyiben az építtető érdekét szolgálja. A számokat mellőzve is kijelenthetjük azonban, hogy ez a harmad-kétötöd ország a mostani folyamatokat tekintve egy darabig még nagyon nem lesz a hivatalos építőanyag-gyártók és -forgalmazók vevője. Azzal, hogy ennek a rétegnek (plusz hibaszázalék) kibúvót kínálunk a meglévő szabályozás alól, azzal egyúttal lehetőséget is arra, hogy anyagilag rendeződve később visszatérjen abba a szociális helyzetbe, amikor már bekanalizálható a hivatalos kereskedelmi csatornákba. A mintaadó réteg fogyasztásán kezdve az építésztársadalom józan belátásán és csalafinta érdekein keresztül a növekedési logikáig sokminden erre fogja őt szorítani.

Az persze nem kérdéses, hogy annak, ami megépül, jónak kell lennie. Életvédelmi, tűzbiztonsági és ezer más vonatkozásban nem szabad engedni a 48-ból. Arra, hogy ezt miként érjük el, történelmileg két fő út alakult ki. Az egyik, a klasszikus, a folyamat és az ember kézben tartására összpontosított. A ma egyeduralkodóvá válni látszó megközelítés a végeredmény oldaláról közelít. Mit jelent mindez a gyakorlatban?

Míg akár csak egy évszázada is egy ház építése az adott körben standardnak mondható technológiákkal ment végbe, addig ezeket építő és építtető egyaránt a számára fontos mélységig ismerte, kontrollálhatta. Megbízhatóan működött tehát az a séma, hogy kiképezte az adott szakma az ismerőit, kiválasztotta a legjobbakat, és ezt a laikus közönség képes volt ellenőrzése alatt tartani. Nem ártott e modell létének, sőt, hogy a szóbajöhető eljárások vidékenként kisszámúak voltak, és változásuk sebessége csekély.

A másik út talán választ próbált adni a növekvő sebességű technológiai váltásokra, az ismeretek, mondjuk, tízévenkénti lecserélésének követelményére, és arra, hogy a ma építtetője (és általában megrendelője) képtelen kellő mélységig követni az általa fizetett tárgy minőségi megfelelőségét, annak megvalósulását. Igazoló hivatalok keletkeztek tehát, amelyek – persze kellő felár ellenében – jóelőre ráütik a megnyugtató bélyegzőt a megvenni szándékozott javakra. Magyarország polgárainak harmada-kétötöde számára jelent kemény csapdát, hogy ilyen bélyegző nélkül nem használhat(na) föl semmit a helyzete javítására, ám a felülbélyegzett javakat megfizetni nem tudja, és e javak hiánya révén a megfizetésüktől egyre messzebb kerül.

Azt állítom, hogy megfontolandó az érvényes szabályok hatálya alól kivonni azokat, akik amúgysem tudnak nekik megfelelni, és meg kell teremteni azokat a lehetőségeket, amikkel élve kitörhetnek abból a csapdából, amit az épületeik jelentenek. Ezek a kitörési lehetőségek kapcsolódnak olyan technológiákhoz és anyagokhoz, amiket sokan szeretnek ősinek nevezni. Ebbe nem mennék bele, viszont e technológiák és anyagok használata aránylag kevés, könnyen elsajátítható ismeretet kíván, melyek ellenőrzése könnyű, és amely anyagok helyben hozzáférhetők.

A szalmabála, mint szigetelőanyag felhasználása kevés, jól artikulálható szabályt kell, hogy kövessen. Ugyanígy a kapcsolt gerébtokos ablakok utólagos szigetelése (és karbantartása) a csere helyett, ami legtöbbször nem is ér célt.

Jó példa erre az egyik ormánsági falu községházának ablaka. A községházát tán másfél évtizede, a szűkös források jó beosztásával, és ahol lehet, a maximumra törekedve felújították. Az ablakokat is: a régieket, szólt a verdikt a reklámlózungok nyomán, modernre kell cserélni. Az milyen? – tájékozódott a helybéli asztalos. Milyen, hát duplaüvegezésű – hangzott a magabiztos felelet. A mester tehát elkészítette a Thermopan üvegezés, közkeletű nevén duplaüvegezés innovatív, helyi változatát: egy kicsit megerősített gerébtokos ablakot két, egymásnak szorított üveglappal minden egyes osztásban. Ez az a helyzet, amikor a szokványos gondolkodás tanusító intézet után kiált. Mi azonban tovább kell, hogy lépjünk.

Ha ugyanis tudomásul vesszük, hogy a szegénység által lakott lakásvagyon még egy más kor szemléletét tükrözi, másképpen szigetel hőt és vizet, akkor úgy léphetünk tovább, hogy azzal a bentlakók is. Ha ezeken az épületeken nem követelmény a tanusított építőanyagok használata, hanem elég, ha a fölhasznált anyagok járatos és szakszerű beépítését az a szakember tanusítja, aki az eredményért a fejével felel. Ezeket az embereket ki kell és ki is lehetne képezni, a megvalósult munkákat szisztematikusan ellenőrizni, és ahol kell, ott (és csak ott!) retorziókat alkalmazni.

E falusi mesterektől ne követeljük meg a legújabb technológiák ismeretét, mert egyelőre nem is kellenek azok oda. Az adott lakásvagyonnal összhangban álló tudások, logikák azok, amik számukra fontosak. Ezeket a környezetükben élők is képesek fölfogni – nem úgy, mint a Tisza-menti településen az ősz férfiú, amint szívósan próbálja megérteni a melegház elvén működő napbojlert, és újra és újra nem sikerül neki, pedig kerüljük az olyan szitokszavakat, mint parabola-alapú hasáb -, elfogadják tőle és beépül a mindennapjaikba. Majd később, a szegénységből kitörő ügyfelek igényei nyomán, ezek az iparosok is belépnek a “minden napra két sor új ismeret” életfogytig tanulási ciklusába.

Lehet, hogy egyeseket elriaszt, ha úgymond falusi ezermesterekre bízzuk házak felújítását, ne adj’isten, építését. De akit ez riaszt, az gondoljon bele, mire garancia a tanusítás és a hatóságosdi. Gondoljon belé, hogy egy (általunk fölmért) újépítésű szocpolos házban a kideríthetetlen eredetű, végletekig lerabolt, kivétel nélkül szellőztetőmentes műanyagablakok és a kopogó táblás hőszigetelésre átabotában fölkent vékonyvakolat mögött az egyedi fűtésű szobákban (vaskályha), egybenyíló konyhában a páratartalom 80 % fölött, a széndioxid 1200 körül (úgy, hogy minden ablak bukóra), az öt gyerekből négy folyamatosan köhög, a legkisebb idült bronchitises (Miért? Vajon miért? töpreng a háziorvos újra és újracsak). A ház tervezője a lakók által birtokolt doksiból kideríthetetlen, a kivitelezővel ők nincsenek jogviszonyban és a ház (3-4 ilyen kétlakásos áll egy sorban a műút mellett csak ebben az egy faluban) a hatósági procedúrákon csont nélkül átballagott. Mire garancia? A cigányság körében a szocpol-biznisz pont azt a réteget erősítette tovább, amelyik oly igen kevéssé ódzkodik az uzsorától csakúgy, mint egyéb kétes ügyletektől, de jó pozíciókat birtokol olykor kisebbségi önkormányzatokban is.

Hangsúlyozom, egy merőben speciális helyzetről beszélek, de ez a helyzet egyrészt létezik, másrészt a hagyományos (építő)jogi keretek közé nem beilleszthető, harmadrészt pedig óriási tömeget (negyedfélmillió embert) és óriási épületvagyont érint. Komoly gazdasági tétje van annak, hogy ezzel ideje volna kezdeni valamit.

— oOo —

Szalmabála-építés: most akkor hitéleti kérdés vagy műszaki?

A kérdés persze szándékosan sarkított, és ráadásul nem is annyira e két aspektussal, mint inkább a harmadikkal: a szociális vetülettel foglalkoztunk eddig. Volt azonban a munkánknak az új építésekre vonatkozó tanulsága is.

A szalmabála, mint anyag bizonyítottan alkalmas emberi lakóhelyek építésére. Megjelenése valóban a nagyüzemi kalászos termesztés, a gépesítés elterjedéséhez kötött, konkrétan a bálázógépekéhez. Ezek tömörített, egységes méretű és többé-kevésbé egyenletes térfogat sűrűségű téglákat, korongokat ontottak magukból, egyszerűsítve a szállítást és a tárolást. A monokultúrákkal a túltermelés vált problémává: az állattartás nem volt képes fölvenni a képződő szalmatömeget. A fölös tégla alakú bálák önként kínálkoztak építőanyagnak. Az első házakat úgy egy évszázada emelték belőlük az Észak-amerikai kontinensen.

A szalmabála olcsó, gyors építőanyag. Hívei ezt, és kis ökológiai lábnyomát tartják nagy erényének, valamint azt, hogy páradiffúz és páramegtartó lévén jó páraklímát segít tartani a lakóhelyiségekben (páraakkumulációja persze a vályogét vagy a gipszét nem éri el, még a tapasztással sem). Olcsó: egy köbméter szalmabála egy-kétezer forintból kijön. Előállítása vajmi kevés fosszilisenergia-bevitelt kíván, ebből is következően CO2-mérlege is nagyon kedvező. Szilárdsága, tartóssága mellett szokás fölhozni, hogy több, mint száz éve állnak már belőle készült épületek, és láttuk, hogy – a kazlazott, lazán tárolt szalmával ellentétben – a tűzre sem túlzottan érzékeny. A rovar-, rágcsálókártétel sem jelentős ma már benne. Műszakilag tehát megfontolandó alternatíva. Mitől került akkor hitviták kereszttüzébe?

Két okra gyanakodhatunk. Egyik az öntevékeny építés. Az általam ismert, szalmabálából épült házak többségét a tulajdonos maga emelte. Ez a mind jobban a hivatalos keretek közé szorítani igyekezett építési tevékenységek szemszögéből bizony homok a fogaskerekek között. Jól és rosszul felfogott szakmai becsületféltés egyaránt fenyegetést lát az ilyesmiben. A másik, hogy nem a piacot mára leosztott építőanyag-lobbi állítja elő. Kérdés, hogy valóban veszélyezteti-e a szalmabála-építés a föntebbi érdekeket. Kicsit sarkítva, rosszindulatúbban: valóban ez-e az, ami az érintettek pozícióit rontja?

A válasz nyilvánvalóan: nem. Ha nem is tudom hamarjában ideidézni mondjuk Igaz Titusz és társainak számításait a hazai kalászos termelésből kalkulálható szalmabálaház-potenciálról, azért a kalkuláció nem látszik alátámasztani az építőanyag-gyártók romba döntéséről szóló víziókat. Az elméleti maximumot (építhető lakásszám-plafont) tovább csökkenti, hogy aránylag kevés építtető hajlandó két-három év aktív (nemegyszer fizikai) részvételt áldozni új otthona építésére, márpedig a szalmaház ugyancsak személyes ügy, a legapróbb részletekig – amely érzelmi viszony nagyon szép manifesztuma pl. az obligát “igazság ablaka” a szalmabála-házakban.

A szalmabála-(új)építés tehát mindenképpen parciális jelenség marad. Ez nem von le az értékéből: hatékony, olcsó, kalákázásra kiválóan alkalmas, a szegények számára is hozzáférhető, helyi tudásszinteken hatékonyan birtokolható technikájú, kicsiny ökológiai lábnyomú építőanyagot használó technika, ami az arra fogékony emberek számára az épületfizikai előnyökön túli előnyöket is nyújt. Intelligens, érzékeny, a fejlődés minden aspektusát kezelni képes (építő)(jogi) szabályozás keretei között föltétlen kell(ene) nemcsak hogy helye legyen, hanem higgadtan mérlegelhető is volna több síkon jelentkező, nem is kevés haszna.

Például az, hogy segíthetne visszakapaszkodni a létezésbe az ország lassan kétötödét jelentő szegénységnek. Ahogy a honfoglalás kori szót átértelmezve mondanánk: az ‘ínség’-nek. Az ínség modern szóval ugyanis pauperizációt jelent. Ami Ferge Zsuzsa épp negyedszázados tanulmánya szerint** egyszer már szinte megszűnt probléma lenni. Márpedig a pauperizációt társadalmi szinten roppant drágán fizetjük meg, tehát érdemes megakadályoznunk, hogy újra eluralkodjon a mindennapjainkon.

Ha akár csak egy (bálányi) szalmaszál keresztbe tételével is.

Simor Árpád

* Mali Zoltán szíves (de nem lelkes) közlése, Drávapiski, 2011.
** Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből. Gyorsuló idő. Magvető, 1986.

 

Hozzászólások (8): megnézem / hozzászólok

  • Rezsnyák Péter építész

    2011. november 8. kedd - 08:17

    pauper(latin)=szegény, pauperizáció=elszegényedés
    A cikk nagyon jó, de kényes vagyok arra, ha szakszavakat használunk azt nem értők előtt.Bocs, ha ezzel egyedül lennék.

  • sby f. j.

    2011. november 8. kedd - 14:42

    Rezsnyák Péter építész: Péter, nem vagy egyedül. Én is megütköztem, a cikk sikerét igen megkérdőjelezheti pedig időszerű.

  • Kovács András

    2011. november 9. szerda - 09:23

    Engem az alábbi rész zavar egy kicsit:

    “…szellőztetőmentes műanyagablakok és a kopogó táblás hőszigetelés…”
    (épp csak a “zacskóba csomágolás” maradt ki)
    Már megint a lélegző falak ingoványába tévedtünk?

    A többit egyébként nagyon érdekesnek tartom.

  • Simor Árpád

    2011. november 9. szerda - 11:50

    sby f. j.: A megjegyzés jogos; ám a kifejezés használatával a célom épp a megütközés keltése volt, az elidegenítés. A kifejezés pontos értelme egyébként kicsit több is, más is: a kiúttalan mélyszegénységet és az afelé sodródást jelölik vele.

  • Simor Árpád

    2011. november 9. szerda - 12:07

    Kovács András: Szó sincs ingoványról, az inkriminált kifejezést sem használtam. Ellenben vízszigetelés durván kétféleképpen érhető el egy épületben: vagy be sem eresztjük, vagy ha bejut valamennyi, azt engedjük távozni – utóbbi elven működnek pl. a régi vályogházak. Ha be sem eresztjük, akkor a páradiffuzitásnak csak annyi szerepe van, hogy a belső falak a páraakkumulációjukkal képesek legyenek a levegő relatív páratartalmát az egészséges 50% körüli értéken tartani (ennek hiányában a gépészet). Ha a falazatot nem zárjuk el határréteggel a nedvesség elől – és ez a helyzet a falusi lakóházak nagy részénél, a (mély)szegénységben élőké zöménél -, akkor a bejutó nedvességnek kifelé is és befelé is ki kell tudni jutnia onnan. Ez két különböző épületfizikai megközelítés. Előbbinél a párazáró ajtók-ablakok, festések, szigetelések nem okoznak kárt, amíg az egészséges páratartalom beállítása más módon megoldott. Utóbbiaknak erre a falazat és az alapozás nedvesség- és páraegyensúly-tartó képessége hivatott (plusz a falak páraakkumulációs képessége). Ha tehát a falba bejutó vizet nem engedjük ki kifelé párazáró szigeteléssel ésvagy festéssel, ha a befelé jutót a túl jól záró ajtó-ablakkal, akkor az épület víz- és páraháztartása fölborul. Hosszan lehetne folytatni, a túlszárított levegőjű helyiségekkel bezárólag, amelyek szintén komoly légzőszervi problémák forrásai. A lényeg, hogy ha egy épületbe nem az adott épület eredeti viselkedésével együttdolgozó rendszereleme(ke)t építünk be, az komoly zavarokat okoz, például a tömeges asztmát, allergiá(ka)t.

  • Kovács András

    2011. november 9. szerda - 13:39

    Simor Árpád:

    Kedves Simor Árpád!

    Sajnos nincsenek mélyre ható ismereteim a különböző falszerkezetek és burkolatok páraakkumulációs képességeiről, de véleményem szerint ha egy szobában nem szellőztetünk kielégítő mértékben, akkor lehet akármiből is a fala, penészedni fognak a hideg zugok. A szellőzési igényt egészen a közelmúltig (a légtömör ablakok megjelenéséig) a nyílászárók beépítési és szerkezeten belüli hézagain keresztül oldották meg (tudatosan vagy nem, az most lényegtelen). Így aztán ha manapság egy régi (akár vályog) házban csak az ablakot cseréljük le modern, jól záródó (akár fa-) ablakra, már jelentkezik a magas páratartalom problémája, méghozzá olyan mértékben, hogy azt nem lehet résszellőzőkkel megoldani, csakis napi 5-6-szori kiadós szellőztetéssel. Ha mégsem, az azt jelenti, hogy valahonnan máshonnan is érkezik víz (pl. talaj felől a falakban, padlón keresztül). Akkor viszont az épület víztelenítéséről kell gondoskodni, nem pedig az épületszerkezetek légtömörségét rontani, hiszen ez utóbbi is az energiatakarékossághoz járulna hozzá.

  • sby f. j.

    2011. november 9. szerda - 15:00

    Simor Árpád:
    idézet:
    “akkor a bejutó nedvességnek kifelé is és befelé is ki kell tudni jutnia onnan.”
    Kedves Árpád: a befelé fogalmat nem tu. értelmezni.
    A kritikus időszakban (tavasz/ősz/tél), ha a külső hőmérséklet alacsonyabb a belsőnél, a páratartalom is alacsonyabb és közelít szinte a nullához. Befelé nincs páravándorlás, ha mégis keletkezik, az a vízszintes falszigetelés hiányából/károsodásából, kialakult kapilláris felszívódásából származik.
    lásd az i-x diagramunkat http://www.extramobilhazak.hu/mernokszerkezet-paradiffuzio.html . itt lekövethető a mindenkori páratartalom.

    Kovács András:
    a megjegyzéssel egyetértek. A napi kiadós 5-6 szellőzést egészíteném ki azzal, hogy (és összefügg az előzővel némileg, lásd: i-x diagram) szellőztetni akkor érdemes/kell, mikor még a külső levegő “hideg”, azaz kora reggel mikor még alacsony a külső páratartalom. Ilyenkor néhány perc is elég, hiszen ami bejön, az bent felmelegszik és abba bepárologhat a felesleg.

  • Veliczky Zoltán

    2011. november 14. hétfő - 20:04

    Tisztelt Simor Árpád Úr!

    Örülök, hogy van egyáltalán valaki aki foglalkozik a mély szegénységben élők kitörési lehetőségeivel.
    Kitartást és sok szerencsét kívánok.

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.