Regisztráció/Belépés

további cikkek

Avatar
Koós Miklós
2012. május 15. kedd

Mi lesz a faluval? 4. rész

A Mi lesz a faluval? minisorozatunk “történeti visszatekintését” ott fejeztük be, hogy elérkeztünk a 80-as évek végére, de mielőtt áttérnénk a rendszerváltás utáni időszakra, még egy fontos momentumot meg kell említeni, ami majd később lesz érdekes: 1989. január 1-jén lépett életbe a gazdasági társaságokról szóló,  1988. évi VI. törvény, amely a rendszerváltás egyik jelentős jogszabályának tekinthető és ami a szocializmusban először széles körben tette lehetővé vállalkozások elindítását (bt, kft, rt). Ezt azért fontos kiemelni, mert ez nyilvánvalóan szektorsemleges volt, tehát nem csak az iparra és a szolgáltatásokra, hanem a mezőgazdaságra is vonatkozott. A valódi vállalkozói lehetőségeket ez a törvény alapozta meg.

A rendszerváltás után

A korábban egyértelműen mezőgazdasági orientációjú országból mára ipari (és mezőgazdasági) országgá váltunk, ahol az utóbbi részesedése csak akkor tornázható fel némiképp, ha hozzávesszük a teljes élelmiszer és feldolgozóipart is. A nyersen vett “alapanyaggyártás” visszaszorult , ma valahol 4-5 %-ra tehető a GDP-ben való részesedése, miközben évente 3-500 milliárdokkal támogatjuk a mezőgazdaságot. A mezőgazdaságban érintettek jelentős része jószerivel kizárólag a különféle támogatásokból él, miközben a szektor szinte alig fizet adót az államkasszába. Mára a mezőgazdaságból élők széles körének helyzete már nem egyszerű gazdasági kérdés, hanem szociális kérdéssé vált.

A 90-es évek a globalizáció, a multik megjelenése, az élelmiszerárak esése majd később hektikus változása jegyében telt el. Függetlenül attól, hogy ez önmagában jelent-e fejlettségi lépcsőfokot vagy sem, az biztos, hogy a mezőgazdaságban a földek elvételéhez fogható változás akkor következett be ismét, amikor azt a rendszerváltás környékén visszaadták az eredeti és jogos tulajdonosaiknak. A kárpótlás sok évtizedes sebet hivatott begyógyítani, de a puszta aktus, vagy ha úgy tetszik gesztus kevésnek bizonyult és az elmúlt 2 évtized – legalábbis számomra – azt jelentette, hogy akik levezényelték ezt az egész kárpótlást, azok sajnos nem láttak tovább e gesztus fontosságán.

A kárpótlással visszakapott föld az önállóság, a “magam ura vagyok” évtizedes jelképe volt. A falvak máig tartó elsorvadásának egyik oka pont e “röghözkötöttségnek” a megszűnése. A kárpótlással megszerzett 1-5-15 hektáros földből ugyanis nem lehet megélni. Egy egész család egészen biztosan nem tud megélni, márpedig akkor munkát kell keresni és már fel is borult a szisztéma.

Előbb ezt kellene tisztába tenni, mert ha ez nem biztosított, akkor nincs falu- és örökségvédelem sem.

idézet a nivo.blog.hu-ról

“… Nemrég, mikor otthon voltam, átjött hozzánk egy ismerős, és mutatta a szatyrát: “Most voltam a zöldségesnél, vettem pár szem krumplit, 200 Ft volt, mire elég ez!” – panaszkodott. Az illető munkanélküli – amikor éppen nincs gyesen, most azon van, és lassan jön a negyedik gyerek -, a férje is az, van egy szocpolból vett parasztházuk, és egy kb. 1000 négyzetméteres nagy kertjük – amit felver a gaz és a szemét. Régen azt mondták, hogy majd ha saját házuk és kertjük lesz, művelni fogják, de mégsem teszik, ki tudja miért.

Beszélgettem a falu (hivatalosan város, gyakorlatilag falu) egyik zöldségesével, aki már a második boltját nyitja, idézem (majdnem) szó szerint: “Az a baj, hogy az emberek lusták, és nem művelik a kerteket. Ez nekem persze jó, mert ebből élek, de valójában nagyon nagy baj.” Teljesen igaza van; ebben tiszántúli faluban óriási a munkanélküliség és a szegénység, az emberek hétköznap napközben lődörögnek az utcán, várják a segélyt, a totális kilátástalanság és jövőkép-nélküliség jön le az utcákból – és a kerteket szinte mindenütt felveri a gaz. Inkább megveszik a zöldségesnél vagy a boltban. Arról most nem is beszélek, hogy “régen bezzeg ez nem így volt”, az emberek munka mellett nemcsak a legegyszerűbb kerti növényeket termelték, hanem még fóliáztak is, vagy hagymáztak… 

Érdemes elolvasni az egész cikket, mert sorra veszi a szóba jöhető kifogásokat is.

A rendszerváltás bár a földkárpótlás kapcsán 40 éves sérelmet kívánt orvosolni, a döntéshozók sajnos nem láttak túl messzire, mert a kárpótlás mellett pont azt verték szét, ami évtizedekig életben tartotta a falvakat, a tsz-ket, ami a falusi népesség jelentékeny hányadának biztosított biztos megélhetést, munkát.

A 90-es években mindenki “farmer” akart lenni úgy, hogy nem volt tőkéje, sokaknak már tapasztalata sem. A kárpótlási jegyek jelentős része spekulánsokhoz került olyanokhoz, akik talán még kapát sem láttak, nem hogy termőföldet.

A mezőgazdaságot érintő döntések kapcsán talán a legnagyobb baj akkor történt, amikor a tsz-ek szétverése és a kárpótlás után a döntéshozók nem győzték meg az ismét gazdálkodókká váló “újfarmereket”, hogy egyedül nem mennek sokra, mi több egyenes út vezet a tönkremenéshez. Mindenki maga akart boldogulni, az évtizedes kötelező “közös lótól” (tsz) való megszabadulás sajnos elnyomta a józan észt.

A hagyományos növénytermesztésnek megvan a világban már kialakult – és tegyük hozzá jól bevált – gyakorlata, ami azzal kezdődik, hogy 250-300 hektár alatt nem is érdemes bele sem fogni. Az a méret az, amit a boldog-boldogtalan által megvásárolt 15-25 milliós traktorokkal érdemes megművelni (ezek a gépek ugyanis ekkora földterületre vannak optimalizálva).

Persze az efféle szakmai indokok sokakat nem gátolt meg abban, hogy a fenti terület töredékének megléte esetén is ilyen drága traktorokat vegyenek. Persze könnyen megtehették, jórészt az állam fizette, vagyis mi. A rendszerváltás és a földek visszavétele után be kellene látniuk a kis területet birtokló gazdáknak, hogy nyereségesen csak a valamikor nagybirtoknak megfelelő vállalkozás tud működni.

Egyetlen megoldás létezik még, az együttműködés, ami viszont a magyar gazdák számára már-már szitokszó. A szomszédos Ausztriában és másutt is az önkéntes alapú társulások (kvázi kft-k) hatékonyan képesek működni, hiszen nem kell minden tulajdonosnak minden gépet, berendezést megvenni, a közösségi termelésnek igenis van létjogosultsága. Nem kell feltalálni mindig, mindenkinek a spanyolviaszt, elég volna átvenni a bevált megoldásokat.

A mezőgazdaságot  akadályozó, másik állandóan felemlegetett tényező a felvásárlók, kereskedők tevékenyége, aki a “nyerészkedésükkel elveszik a megtermelt profit nagy részét”. Talán emlékeznek arra az esetre, amikor a meggy ára annyira leesett, a felvásárlók olyan keveset akartak adni érte, hogy a termesztők ki akarták vágni az ültetvényeiket. Mielőtt azonban ezt megtették – kiiktatva a legfőbb gondot okozó felvásárlókat – maguk szervezték meg a szállítást bérelt teherautókon a legnagyobb budapesti piacokra és maguk árulták a meggyüket. Láss csodát: a vásárlók fele áron kapták meg a meggyet, a termelők pedig kétszeres árat kaptak a termékükért. Mindenki jól járt. A következtetés levonása nem igényel agrármérnöki diplomát, csak egy másfajta gondolkodásmódot.

Kőszeghy Attila egy hozzászólása kapcsán

“A falvak elnéptelenedését, munkanélküliségi mutatóit látva aligha időszerű annak pedáns elemezgetése, hogy a falvakban milyen élet-lehetőségek rejlenek, számos ilyen elemezgetés keletkezett már.”

az alábbiakat írtam korábban:

Koós Miklós2011. november 12. szombat ekkor: 14:33 :

Márpedig ez a lényeg. Kinek épülnének ezek a házak? EZ A KÉRDÉS. Munkanélkülieknek, vagy azoknak, akik csak azért nem költöznek városba és ezáltal nem jutnak munkalehetőséghez, mert nincs annyi pénzük, hogy városban lakjanak vagy azok vannak a célkeresztben, akik a ház mögötti kertben épp annyit termelnek meg, ami a saját fenntartásukhoz éppen csak elég, vagy olyanoknak, akik ténylegesen gazdálkodnak és eladják a terményeiket, vagy azoknak akik esetleg perspektivát látnak a “vidéki élethez” és megunva a várost falura költöznének. Teljesen más életszituációkról beszélünk, amihez mind más és más kialakítású lakások szükségesek.

Ma a falvak egyik legnagyobb problémája, hogy már alig van háztáji termelés is, mindenki inkább teszkózik.
Innen nézve a mai kisfalvak problémája már sokszor nem is gazdasági, hanem inkább szociális. Ha pedig ennek tekintjük, akkor szociális lakáskérdésként kell kezelni. És máris visszatértünk a szegénységhez.
Ehhez képest szerintem sokadik szempont, hogy porotherm vagy ytong téglával falazzunk-e.
Szociális lakás gazdaságos megépítése és üzemeltetése – különösen a fűtés oldaláról – csak többlakásos házban valósítható meg, szóló családi házakkal ez nem fog menni. Itt fog megbukni az ócsai devizahiteles lakótelep is.

illetve ezt:

Koós Miklós:  2011. november 12. szombat ekkor: 14:49

a falu, mint gazdasági modell halálra van ítélve, ezért is kell újraalkotni a meghatározásokat. Lehet (bel)városról és kertvárosról beszélni és nem kell falut emlegetni.
Vannak kisfalvak, ahol pár élelmesebb és az átlagnál jómódubb az elmúlt 20 évben szép lassan felvásárolt mindet a faluban, amit érdemes volt, mára már minden erőforrás az ő tulajdonukban van. Anno földesúrnak hívták, ma úgy, hogy vállalkozó. Övék a vagyon, ők tudnak munkát adni, az ő személyes sikerüktől függ, milyen lesz a kis falu élete.
Hogy ez nem tetszik nekünk?

Vagy alakuljanak át üdülőfaluvá, ahol kiadják a házakat a kikapcsolódni vágyóknak. Igen ám, de aki falusi turizmusra vágyik, az leginkább régi agyagtapasztásos, tornácos házba szeretne menni búboskemence és eredeti parasztbútorok közé. Parasztromantikába. No ezek voltak a legelső házak, amiket az elmúlt 40 évben elbontottak, mert akik ezekben laktak, nekik elég volt ebből a “romantikából”.

Szóval kiknek akarnánk építeni, mi az ő megmaradásuk záloga??? Mindig ide kell visszakanyarodni.

hát ez az.
MA nagyon nehéz eladni egy városi házat, de próbálja csak meg valaki a falun lévő házát eladni, ő még rosszabb helyzetben van, de nem most, hanem már vagy 10 éve. A falusi házat csak sokkal olcsóbban lehet eladni, mint amennyiért kalákában egyáltalán meg lehet építeni.

1-2-3-4 millióért házakat lehet kapni, nem is kicsiket. Ezt nem lehet alulmúlni építéssel.

Mindezek után jutunk el oda, ami építészeti szempontból érdekes lehet számunkra, miszerint milyen házak épültek illetve milyen házak épüljenek falun annak fényében, hogy a ténylegesen a mezőgazdaságból élők száma drasztikusan lecsökkent, akárcsak a háztáji gazdaságoké?

Kolontárra tervezett típus falusi ház

Igencsak enyhén fogalmazok, amikor azt írom, hogy az építésztársadalom ezzel a kérdéssel, ezzel a problémával nem foglalkozott az elmúlt 20 évben. Nem tudható hogy kinek, milyen funkciójú, milyen építészeti formálású épületet tervezzünk falura?

Csak az látható, hogy egy kolontári vagy egy majdani ócsai típusházat miként képzelnek el a tervezéssel megbízott építészek, tegyük mindjárt hozzá olyan házakat, amikről nincsen semmiféle visszacsatolás, de még az sem tudható, ki fog beköltözni. Az árvízkárosultnak vagy a lakás nélkül maradt devizahitelesnek milyen lakásra, házra lehet szüksége? Senki sem tudja, senki sem fogalmazta meg, mégis épülnek.

Az eddig ismertté váló tervek szerint ezek az épületeket valamiféle nyaraló szintű alapterület takarékosság, de bárminemű gazdálkodásra való alkalmatlanság jellemez. Ez utóbbi csak annak fényében érdekes, hogy a döntéshozók szándéka szerint az ócsai telepre költözőknek gazdálkodni is kell majd, legalábbis háztáji szinten.

Zárásként továbbra is azt állítom, hogy a falvaink és az ott lakók megtartása, megmaradása alapvetően nem építészeti kérdés, sokkal inkább egy hosszú távra szóló gazdasági fenntarthatóság függvénye. Ha nem így közelítjük meg, akkor az egész kérdéskör szociális problémává süllyed, ami már régen rossz.

Hozzászólások (2): megnézem

  • Avatar

    shiver

    2012. május 16. szerda - 17:32

    #84195

    Az építészeti módszerek a problémát csak kis részben tudják megoldani. Tegyük fel van egy képzeletbeli falu amin lehet szabadon próbálkozni. Ha gombnyomásra minden háza passzív- vagy autonómház lenne, azzal az energiaszegénység kérdéskörét kihúzhatjuk, a rezsiköltség minimális vagy nulla. A fantáziafalunkban még akár pluszenergiás házak is lehetnek, amik éves szinten áramot termelnek, ami kis bevételt is jelent. Innentől már más szakterületek is bejönnek a képbe. Tegyük fel a lakók hajlandóak és tudnak is gazdálkodni és nagyrészt vagy teljesen megtermelik az élelmiszerüket. A faluban van mindenféle szakember, az alapvető szolgáltatások köre is le van fedve így nem szükséges minden családnak autóval rendelkeznie, sőt csak páraknak van. Ellenben önkormányzati autók, kisbuszok használhatók ha szükség van rá, vagy ott a közösségi közlekedés. A lakók nagyon tudatosak ezért még ha kerülne is eléjük fogyasztásösztönző reklám akkor sem vesznek semmi feleslegeset. Ott tartunk tehát, hogy nem költenek: rezsire, élelmiszerre, autó fenntartásra, “kütyükre” és egyebekre. Ami költségként megmarad: telefon, internet, időnkénti utazások jegyára, ruházkodás. Extra költség lehet az időnkénti szerszám, eszköz stb vásárlás. Ezekből lefaragni nem nagyon lehet. Valamennyi bevételre mindenkinek szüksége van tehát. De hogy az élelemtermelés mellett mennyi ideje van “keresni” az is jó kérdés. Ezen ideális esetben ez nem túl sok kiadás. De ha nem sikerül az önfenntartó szintet elérni élelmiszer termelésből akkor ez a kereset máris több kell legyen. Ha a ház nem autonóm “csak” öko, alacsonyenergiás, akkor rezsi is lesz, ha vannak extra kiadások, gyerekeknek különóra, biztosítás erre-arra, esetleg szórakozás, kikapcsolódás és más teljesen életszerű dolgok akkor ott tartunk, hogy egy jól kigondolt és megvalósított rendszerben is alapvető megoldandó téma a megélhetés, kereset. Sok helyen nem az a gond, hogy csak kevés munka van, ami alig fizet, hanem hogy egyáltalán nincs kereseti lehetőség. Fentről is lehet várni, hogy megoldódjanak a dolgok, multik kizárása, mezőgazdaság feltámasztása, helyi termékek, helyi kereskedelem adómentessége stb de erre várni félő, hogy sokáig kellene. Az alulról kezdésnek meg sajnos szintén akadályai vannak. A multik árszínvonala sokaknak egyenlő az egyetlen eséllyel a túlélésre. A pályázati pénzekhez (pl energetikai felújításra) nem jutnak, mert nincs önerő, előfinanszírozni meg végképp nem tud, de a papírmunkával sem boldogulna, illetve hozzáértő megbízására pénze nincs. Gazdálkodáshoz ugyan van némi földje, de akarat is kellene, na meg hogy is kell? Olyan régen volt az már…a nagyszülők még tudják, a szülők már kezdik felejteni, a gyerek már meg sem tanulták, az unokák meg azt sem tudják miből készül a kenyér, a búzát meg fel sem ismerik. De feladni kár lenne, nem elveket, magunkat adnánk fel! Hogyan, mikor, miből…? Valamit csak kitalálunk. Leleményes nép a magyar. Kezdetnek az is jó, ha beszélünk róla.

SZAKMA
Mi valósult meg a építészetpolitikából? | 1.5. Nemzeti Mintaterv katalógus

2015. szeptemberében jelent meg az építésügy átalakítását célzó 1567/2015. (IX. 4.) Korm. határozat, amely jelentős részben előrevetítette azokat a jogszabály változásokat, amikre 2016 során annyira rácsodálkoztunk. E sorozat keretében a 2015-ös építészetpolitikai elképzeléseket vetjük össze a ténylegesen megjelent jogszabályokkal illetve az ezek nyomán kialakult gyakorlattal.      1./ A lakossági építkezések bürokráciacsökkentése 1.5. A lakossági építkezések […]

Mi valósult meg a építészetpolitikából? | 1.5. Nemzeti Mintaterv katalógus
2017. január 16. hétfő
SZAKMA
Készházak | Milyen állapotban van egy 40 éves Falco-betonyp szerkezet?

Gyakran hajlamosak vagyunk a szocializmus érájában épített épületszerkezetek minőségét megkérdőjelezni, pedig számos területen semmi szégyenkezni való sincs. Egy szakvélemény kapcsán egy közel 40 éves könnyűszerkezetes épületet kellett véleményeznem. Több cikket is írtam betonyp témában, vélhetően ennek volt köszönhető a megkeresés is. Több helyen is feltártuk a födém- és falpaneleket és meglepődtünk, hogy mindenütt milyen épen […]

Készházak | Milyen állapotban van egy 40 éves Falco-betonyp szerkezet?
2016. augusztus 9. kedd

legfontosabb jogszabályok

minden (2019 márciusáig megjelent) fontos jogszabályt, amire szükség lehet, egy helyre gyűjtöttünk össze: Étv, OTÉK, Épkiv, 312/2012, 266/2013, CPR, OTSz, az energiatanúsításról, a bírságokról, az egyszerű bejelentésről, ... stb tovább